Sándor László (1975): A „Szolnoki” galambfajták múltja és jelene
Galambjaink, 1975/7., p. 1-2.
Még javában tombolt az első világháború, amikor az Alföld szívében, a Tisza és a Zagyva találkozásánál települt Szolnok galambtenyésztői a korábban legdivatosabb és legjobban elterjedt galambok, a fésűs fejű, lógós szárnyú „purclik” mellett, részint más vidékekről hozott fajták meghonosítására, részint speciális helyi fajták kialakítására is gondoltak. A ,,purcli”, a ma Körösi (Alföldi) keringő néven ismert fajta hegemóniáját nehéz volt kikezdeni, a vezető szereptől való megfosztásra pedig gondolni sem lehetett, hiszen ez a fajta akkor élte az aranykorát, és a sok szolnoki tenyésztő sem tudott belőle annyi finom és kecses példányt termelni, amennyit a környező alföldi várasokból vásárra, vagy talán éppen galambok megszerzésére érkezők, akár drága pénzen is meg ne vásároltak volna. Szerették ezt a fajtát, és értettek nemesebbé tételéhez, de a legszebb egyszínűek birtokában sem tartották fontosnak azt a kérdést kutatni, hogy galambjaik honnan is erednek és melyik „kitenyésztési hely” nevet viselik joggal, vagy jogtalanul. A történelem furcsa szeszélye csaknem fél évszázaddal később döntött úgy, hogy a fajta nevéről folytatott vita számára éppen az a város biztosítson helyet és alkalmat, amelyik számára soha nem a név, hanem a magas színvonalú tenyésztés volt a súlyponti kérdés. Történik pedig ez abban az időben, amikorra ez a város a kitartó és egységes szemléletű tenyésztési munka eredményeként már két helyi fajta, a Szolnoki bagdetta és a Szolnoki keringő számára adott nevet.
A század második évtizedében éledő törekvés sok-sok vita és próbálkozás után alkotta meg ezt a két fajtát, melynek végleges neve sem sokkal könnyebben született meg. Az a fajtakeresztezési végtermék, amely a mai Szolnoki bagdetta tulajdonságait már többe-kevésbé szilárdan örökítette, először csak „zsidó”, vagy „zsidó galamb” néven „volt ismert, a mai Szolnoki keringő ősei pedig, a ma már divatjamúlt „kisposta” név mögött sorakoztak fel. Ki tudja, hogy kitől indult az új, helyi fajták kialakításának eszméje, s hogy pontosan milyen forrásokból, fajtákból kiindulva vezetett az út a fajta hivatalos elismeréséig, a standard elkészítéséig? Egy bizonyos, az, hogy a formálás munkájában egyidőben többen, sőt sokan vettek részt. Ez a körülmény a fajtajegyek egységesítését megnehezítette, hiszen menet közben elkerülhetetlenül érvényesült a tenyésztők egyéni ízlése is. A göröngyös út végén a tenyésztői kollektíva tűzpróbáját kiállva, mégis több joggal várt jövőre mindkét helyi fajta, mint azok a rövid életű kreációk, melyeket egy-egy alkotó tenyésztő szinte patikai recept alapján produkált, és vezettetett be a magyar fajták sorába.
A második világháború után 10 évvel, 1954-ben, az akkori „Galambsport Szövetség” vezetői a szolnokiak sok utánjárását követően tették lehetővé a fajtaleírásuk lefektetését. A május hónapban megtartott szakmai vita vezetésére a Szövetség röpgalamb-szakosztályának elnöke S. Kovács József utazott le. Ezt megelőzően a két fajta tenyésztői többször összejöttek. és központi kérdésként hosszasan latolgatták, hogy kinek és mely galamb példányai szolgáltassák a mintát. Felejthetetlen számomra az a kollekció, amely végül is a bizottság elé került. A Szolnoki bagdettát ragyogó színű, élettel telt feketék, vörösek, sárgák és hófehérek képviselték, a Szolnoki keringő színes változatának az előbbiekkel megegyezően ugyancsak 20 (10 tojó, 10 hím) példánya szerepelt különböző színekben. Az ünnepségszámba menő fajtamegállapító értekezleten a helyieken kívül ott voltak Törökszentmiklós, Cegléd, Abony, Szajol, Rákóczifalva, Kecskemét, Nagykörös és Újszász galambtenyésztőinek képviselői is. Mintegy 60 tenyésztő jelenlétében Sándor László Szakosztályvezető nyitotta meg az ülést, örömmel köszöntve az érdeklődőket és a galambsportban immár veteránnak számító szövetségi küldöttet, a köztiszteletben álló S. Kovács Józsefet. A két fajtával kapcsolatos standard tervezetet Marsek Lajos, az egyesüld szakelőadója ismertette, s ugyancsak ő mutatta be a leírás reprezentatív képviselőit is, melyek közül Szolnoki bagdettában Szántó Antal, Szolnoki keringőben pedig Bali Rudolf galambjai magaslottak ki. A részletek megbeszélése során felmerült kifogások és módosító javaslatok megtárgyalása és a fajtaleírásba történt bevezetése után született meg a fajtákról a végleges döntés, melynek hiteles szövege akkori szaklapunk a „Galambsport” oldalain jelent meg nyomtatásban. Azóta igen hosszú idő telt el, s méltán merült fel a kérdés, vajon most hol állunk e kél fajtával?
A bagdetták esetében nem valami rózsás a helyzet, mert végleges formájuk elnyelése után egy olyan dudoros fajta (Német díszposta) jelent meg, illetve terjedt el országszerte, amely kialakításukban nem vett részt. Sok bagdetta tenyésztő pártolt át a Német díszpostát tenyésztők táborába, s ezzel megritkultak a helyi fajta tenyésztőinek sorai. A megmaradók közül egyesek kitartottak ugyan kedvenceik mellett, de megfontolás nélkül bekeresztezték állományaikba az erősen eltérő küllemű fajtát. Az 1971-ben Szolnokon bíráló dr. Szűcs Lajos a kiállított Szolnoki bagdetta kollekció sok példányát nem minősítette már, mert azok a két fajta hibridjei voltak, így bagdettának díszpostaként, díszpostának bagdettaként hatottak, de egyiket sem képviselhették.
Sajnos a fajta nevét adó városban ma már csak néhány tenyésztőnél lehel olyan állományt, szigorúbban mérve tenyészpárokat találni, amelyek megfelelnek a Szolnoki bagdetta fajtakövetelményeinek. Legszívósabban Szántó Antal, Fancsali Sándor és Bali Rudolf tartottak ki, de az igazán típusos példányok az ő állományaikban is többnyire csak feketében, vörösben és sárgában egyeznek meg részletekig menőleg a kívánalmakkal. Fajtatisztaságukról tanúskodik a színeknek az a teltsége és ragyogása, amely a Német díszpostának nem jellegzetes tulajdonsága, sőt e színeket cseppvér keresztezés formájában is azonnal rontja. Fehérben szinte alig találni már igazán jellegzetes példányt, a szalag nélküli ezüstök (ég színűek) a szalagos sárga és vörösfakók pedig nyomtalanul eltűntek.
Végigjártam a legutóbbi országos kiállítás ketrecsorait és bizony a bírálatra vonatkozóan a szövetség elnökének, azzal kapcsolatban újságunkban leírt véleményével azonos módon éreztem. Különösen megdöbbentem a „Szolnoki bagdetta” fajta magasan minősített példányait látva. Ezek a galambok messze jártak a standard kívánalmaitól. Ezért a bemutató tenyésztő a felelős, de a hozzá nem értés alapján, nyakló nélkül adott pontszám, és az azzal járó magas szintű minősítés, nem a galamb, hanem a bíráló „bizonyítványa” marad, melynek átlaga csak elégtelen lehet. Az a véleményem, hogy aki nem ismeri a fajtaleírást, illetve a fajtát, az ne bíráljon, mert hibás értékelésével csak rombol, nem is beszélve arról, hogy félrevezeti a tenyésztőt, aki aztán végleg nem tudja értékelni, hol is tart tenyésztési munkájában.
A Szolnoki keringő ügye, ha nem is rózsás, de feltétlenül további reményekre jogosít. A fajtának ma is sok tenyésztője van, s számos jó példány akad egyszínűben és szívesekben is. A baj talán csak abban van, hogy mint annyi más keringő fajtánál, ennél is fokozott mértékben érvényesül a tenyésztő egyéni ízlése, amely elsősorban a testfelépítésben, illetve nagyságban, de a részletekben (fej, szem, csőr) is megmutatkozik.
A Szolnoki keringő standardírozása óta eltelt viszonylag rövid idő, de méginkább az egy településben élő tenyésztők speciális szemlélettel társult hajthatatlansága miatt, a viszonylag szűk elterjedési terület ellenére is, szinte táj fajtákról van szó a Törökszentmiklóson kedvelt „gáncli” szívesek és a ceglédi simafejű szívhátúak esetében. A törzsfajtával szemben feltűnő különbség az előbbiek keskeny homloka és vékony csőre, valamint az utóbbiak vörös szemgyűrűje és eltérő típusa. Ezek a jegyek korántsem elegendők önálló fajtakénti megkülönböztetésre, de túlságosan jellegzetesek ahhoz, hogy viselőik hibáiként lehetne őket figyelembe venni Szolnoki keringőkénti bírálatuk esetén.
Nem kétséges, hogy a kedvenc fajta példányait mindenki a maga gyönyörűségére tenyészti, de az is igaz, hogy egységesen bírálni, illetve mérni csak egyetlen módon, a standard mérlegén lehel. Ha a bírálót nem a fajtaleírással való összehasonlítás irányítja, hanem egyik vagy másik tenyésztő ízlése csábítja el, abból csak problémák kerekedhetnek, melyek szűkebb körben is a tenyésztői munka szétforgácsolódásához vezetnek.
Legutóbb 1971. március 11-én rendeztük meg a fajta tenyésztőinek ankétját Szolnokon, a MÁV Művelődési Házban. Bár a szövetség akkori vezetői közül Gálos Gyula főtitkár, az. Országos Röpgalamb Szakosztály képviseletében pedig Neuberger József és Sturbán Gusztáv megjelentek, a rendezvény a mostoha időjárási viszonyok miatt sikertelen maradt. Most 4 év múltán ismét úgy érzem, elérkezett a legfőbb ideje annak, hogy fajtáink ügyében lépéseket tegyünk. Még ez év végéig, az érdekeltek – 10 szervezett Szolnoki bagdetta és 21 Szolnoki keringő tenyésztő – bevonásával kívánjuk felmérni erőinket, s újra ki akarjuk tűzni az e fajták ügyében tevékenykedők számára az előrehaladás és a célhoz érés útját. Elsősorban nekünk szolnokiaknak nem mindegy, hogy mi lesz a városunk nevét is viselő fajták sorsa, ezért idejében akarjuk menteni, ami még menthető, és rendet szeretnénk teremteni a nyomdokainkba lépők számára is.
Sándor László
Szolnok
A század második évtizedében éledő törekvés sok-sok vita és próbálkozás után alkotta meg ezt a két fajtát, melynek végleges neve sem sokkal könnyebben született meg. Az a fajtakeresztezési végtermék, amely a mai Szolnoki bagdetta tulajdonságait már többe-kevésbé szilárdan örökítette, először csak „zsidó”, vagy „zsidó galamb” néven „volt ismert, a mai Szolnoki keringő ősei pedig, a ma már divatjamúlt „kisposta” név mögött sorakoztak fel. Ki tudja, hogy kitől indult az új, helyi fajták kialakításának eszméje, s hogy pontosan milyen forrásokból, fajtákból kiindulva vezetett az út a fajta hivatalos elismeréséig, a standard elkészítéséig? Egy bizonyos, az, hogy a formálás munkájában egyidőben többen, sőt sokan vettek részt. Ez a körülmény a fajtajegyek egységesítését megnehezítette, hiszen menet közben elkerülhetetlenül érvényesült a tenyésztők egyéni ízlése is. A göröngyös út végén a tenyésztői kollektíva tűzpróbáját kiállva, mégis több joggal várt jövőre mindkét helyi fajta, mint azok a rövid életű kreációk, melyeket egy-egy alkotó tenyésztő szinte patikai recept alapján produkált, és vezettetett be a magyar fajták sorába.
A második világháború után 10 évvel, 1954-ben, az akkori „Galambsport Szövetség” vezetői a szolnokiak sok utánjárását követően tették lehetővé a fajtaleírásuk lefektetését. A május hónapban megtartott szakmai vita vezetésére a Szövetség röpgalamb-szakosztályának elnöke S. Kovács József utazott le. Ezt megelőzően a két fajta tenyésztői többször összejöttek. és központi kérdésként hosszasan latolgatták, hogy kinek és mely galamb példányai szolgáltassák a mintát. Felejthetetlen számomra az a kollekció, amely végül is a bizottság elé került. A Szolnoki bagdettát ragyogó színű, élettel telt feketék, vörösek, sárgák és hófehérek képviselték, a Szolnoki keringő színes változatának az előbbiekkel megegyezően ugyancsak 20 (10 tojó, 10 hím) példánya szerepelt különböző színekben. Az ünnepségszámba menő fajtamegállapító értekezleten a helyieken kívül ott voltak Törökszentmiklós, Cegléd, Abony, Szajol, Rákóczifalva, Kecskemét, Nagykörös és Újszász galambtenyésztőinek képviselői is. Mintegy 60 tenyésztő jelenlétében Sándor László Szakosztályvezető nyitotta meg az ülést, örömmel köszöntve az érdeklődőket és a galambsportban immár veteránnak számító szövetségi küldöttet, a köztiszteletben álló S. Kovács Józsefet. A két fajtával kapcsolatos standard tervezetet Marsek Lajos, az egyesüld szakelőadója ismertette, s ugyancsak ő mutatta be a leírás reprezentatív képviselőit is, melyek közül Szolnoki bagdettában Szántó Antal, Szolnoki keringőben pedig Bali Rudolf galambjai magaslottak ki. A részletek megbeszélése során felmerült kifogások és módosító javaslatok megtárgyalása és a fajtaleírásba történt bevezetése után született meg a fajtákról a végleges döntés, melynek hiteles szövege akkori szaklapunk a „Galambsport” oldalain jelent meg nyomtatásban. Azóta igen hosszú idő telt el, s méltán merült fel a kérdés, vajon most hol állunk e kél fajtával?
A bagdetták esetében nem valami rózsás a helyzet, mert végleges formájuk elnyelése után egy olyan dudoros fajta (Német díszposta) jelent meg, illetve terjedt el országszerte, amely kialakításukban nem vett részt. Sok bagdetta tenyésztő pártolt át a Német díszpostát tenyésztők táborába, s ezzel megritkultak a helyi fajta tenyésztőinek sorai. A megmaradók közül egyesek kitartottak ugyan kedvenceik mellett, de megfontolás nélkül bekeresztezték állományaikba az erősen eltérő küllemű fajtát. Az 1971-ben Szolnokon bíráló dr. Szűcs Lajos a kiállított Szolnoki bagdetta kollekció sok példányát nem minősítette már, mert azok a két fajta hibridjei voltak, így bagdettának díszpostaként, díszpostának bagdettaként hatottak, de egyiket sem képviselhették.
Sajnos a fajta nevét adó városban ma már csak néhány tenyésztőnél lehel olyan állományt, szigorúbban mérve tenyészpárokat találni, amelyek megfelelnek a Szolnoki bagdetta fajtakövetelményeinek. Legszívósabban Szántó Antal, Fancsali Sándor és Bali Rudolf tartottak ki, de az igazán típusos példányok az ő állományaikban is többnyire csak feketében, vörösben és sárgában egyeznek meg részletekig menőleg a kívánalmakkal. Fajtatisztaságukról tanúskodik a színeknek az a teltsége és ragyogása, amely a Német díszpostának nem jellegzetes tulajdonsága, sőt e színeket cseppvér keresztezés formájában is azonnal rontja. Fehérben szinte alig találni már igazán jellegzetes példányt, a szalag nélküli ezüstök (ég színűek) a szalagos sárga és vörösfakók pedig nyomtalanul eltűntek.
Végigjártam a legutóbbi országos kiállítás ketrecsorait és bizony a bírálatra vonatkozóan a szövetség elnökének, azzal kapcsolatban újságunkban leírt véleményével azonos módon éreztem. Különösen megdöbbentem a „Szolnoki bagdetta” fajta magasan minősített példányait látva. Ezek a galambok messze jártak a standard kívánalmaitól. Ezért a bemutató tenyésztő a felelős, de a hozzá nem értés alapján, nyakló nélkül adott pontszám, és az azzal járó magas szintű minősítés, nem a galamb, hanem a bíráló „bizonyítványa” marad, melynek átlaga csak elégtelen lehet. Az a véleményem, hogy aki nem ismeri a fajtaleírást, illetve a fajtát, az ne bíráljon, mert hibás értékelésével csak rombol, nem is beszélve arról, hogy félrevezeti a tenyésztőt, aki aztán végleg nem tudja értékelni, hol is tart tenyésztési munkájában.
A Szolnoki keringő ügye, ha nem is rózsás, de feltétlenül további reményekre jogosít. A fajtának ma is sok tenyésztője van, s számos jó példány akad egyszínűben és szívesekben is. A baj talán csak abban van, hogy mint annyi más keringő fajtánál, ennél is fokozott mértékben érvényesül a tenyésztő egyéni ízlése, amely elsősorban a testfelépítésben, illetve nagyságban, de a részletekben (fej, szem, csőr) is megmutatkozik.
A Szolnoki keringő standardírozása óta eltelt viszonylag rövid idő, de méginkább az egy településben élő tenyésztők speciális szemlélettel társult hajthatatlansága miatt, a viszonylag szűk elterjedési terület ellenére is, szinte táj fajtákról van szó a Törökszentmiklóson kedvelt „gáncli” szívesek és a ceglédi simafejű szívhátúak esetében. A törzsfajtával szemben feltűnő különbség az előbbiek keskeny homloka és vékony csőre, valamint az utóbbiak vörös szemgyűrűje és eltérő típusa. Ezek a jegyek korántsem elegendők önálló fajtakénti megkülönböztetésre, de túlságosan jellegzetesek ahhoz, hogy viselőik hibáiként lehetne őket figyelembe venni Szolnoki keringőkénti bírálatuk esetén.
Nem kétséges, hogy a kedvenc fajta példányait mindenki a maga gyönyörűségére tenyészti, de az is igaz, hogy egységesen bírálni, illetve mérni csak egyetlen módon, a standard mérlegén lehel. Ha a bírálót nem a fajtaleírással való összehasonlítás irányítja, hanem egyik vagy másik tenyésztő ízlése csábítja el, abból csak problémák kerekedhetnek, melyek szűkebb körben is a tenyésztői munka szétforgácsolódásához vezetnek.
Legutóbb 1971. március 11-én rendeztük meg a fajta tenyésztőinek ankétját Szolnokon, a MÁV Művelődési Házban. Bár a szövetség akkori vezetői közül Gálos Gyula főtitkár, az. Országos Röpgalamb Szakosztály képviseletében pedig Neuberger József és Sturbán Gusztáv megjelentek, a rendezvény a mostoha időjárási viszonyok miatt sikertelen maradt. Most 4 év múltán ismét úgy érzem, elérkezett a legfőbb ideje annak, hogy fajtáink ügyében lépéseket tegyünk. Még ez év végéig, az érdekeltek – 10 szervezett Szolnoki bagdetta és 21 Szolnoki keringő tenyésztő – bevonásával kívánjuk felmérni erőinket, s újra ki akarjuk tűzni az e fajták ügyében tevékenykedők számára az előrehaladás és a célhoz érés útját. Elsősorban nekünk szolnokiaknak nem mindegy, hogy mi lesz a városunk nevét is viselő fajták sorsa, ezért idejében akarjuk menteni, ami még menthető, és rendet szeretnénk teremteni a nyomdokainkba lépők számára is.
Sándor László
Szolnok